Törött szárnyakkal próbálok repülni. A gravitáció azonban nagy úr. Érzem, ahogy napról napra zuhanok. Olyan mélységekbe, amit nem fogok túlélni. Innen nincs visszaút. Gondolatok tömkelege cikázik a fejemben, és harcol egymással. Senki nem győzhet. Sem a jó, sem pedig a rossz. Félelmetes itt lenni. Félelmetes a saját fejembe zárva.
De akkor mi lesz? Hogy tudom így meglátni a kiutat? Mikor fogom őszintén azt mondani, hogy: Jól vagyok. Semmi baj!? Eljön valaha ez a pillanat?
Valakinek fel kéne nyitnia a szemem. De aki megtehetné, csak vár. Vár, és kínoz. Belülről mar szét. Ott súlyt le, ahol a legjobban fáj. Ott érnek a támadásai, ahol már a legtöbb ütést kapta a páncélom. De ezt nem veszi észre. Ismét súlyt, addig amíg a páncél átszakad. Szörnyű, reccsenő hangot ad, és én összerogyom. Levegőért kapkodok, de a tüdőm képtelen befogadni azt. Érzem, ahogy fuldoklom. Bomba vagyok, melyet hatástalanítottak az utolsó másodpercben. Bennem ragadnak azok a szavak, melyek kínoznak. Néma leszek mellette. Nem ellenkezhetek. Nem harcolhatok. Csendben tűrök. Várom a következő csapást. Ellentmondva a józan észnek sikítom odabenn: Még! Akarom! A hatást, amelyet nézése okoz. Az érzést, amelyet kivált belőlem gyengéd keze.
Láttam nevetést szörnyű helyeken,
égi jelenést szétlőtt tereken,
mennyi zokogást, féltve ölelést,
ott voltunk Te meg Én.
Láttam magamat, szívem csatatér.
Égi seregek harcát lelkemért,
hangos zokogást, sírva ölelést,
ott voltunk Te meg Én.
égi jelenést szétlőtt tereken,
mennyi zokogást, féltve ölelést,
ott voltunk Te meg Én.
Láttam magamat, szívem csatatér.
Égi seregek harcát lelkemért,
hangos zokogást, sírva ölelést,
ott voltunk Te meg Én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése