Mindenki a szeretetet keresi. Mindenkiben. Mindenkinek megpróbáljuk a lehető legjobb oldalát, a legjobb tulajdonságait meglátni, de ilyenkor a legnagyobb hibák elvesznek. Parányi dolgokká zsugorodnak össze, mely által a szerető ember vakká válik. Megzavarodunk. De a kívülállók nem érthetik, hogy ez a szeretetéhség miért van. Még talán Ő maga sem veszi észre, aki kétségbeesetten keresi azokat az embereket, akik egy mosollyal, egy nézéssel kiválthatják azt az érzést, hogy Ő már pedig bizony fontos.
Olyan emberekben keresem ezt a szeretetet, akikben normális ember nem tenné. Mindenkiben megpróbálom a jót látni. Azt látom, hogy szeretnek. Hogy fontos vagyok. De ilyenkor hatalmas pofára esések következnek. Elég egy pohár bor mellett eltöltött beszélgetés, hogy a tényleg fontos barátok helyreállítsák a fejemben az ábécét. Ilyenkor nem is érezhetném magam hülyébbnek. Hiszen ki akarna egy olyan emberben szeretetet keresni, akiben nem lehet?
Nem beszélnék róla. Csendben magamba burkolózva megvárnám, míg elmúlik ez a különös érzés. De elég egy-két pohár bor, hogy kimondjam azokat, amiket szégyellek. Szégyellem, hogy akár egy pillanatig is gondoltam rá. De ilyenkor egyszerűen képtelen vagyok magadban tartani. Nem tudom már elviselni a saját fejedben. Muszáj hangosan kimondanod. Utána pedig ordítanék, hogy hogyan voltam képes szót fecsérelni rá...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése