Mentőakció..

Soha nem kedveltük a macskákat. Családi vonás. Pedig aztán volt cicánk. Nem is akármilyen. Sziámi. Nem tudom, hogy Apa hogyan tudta elviselni.
Most, hogy családi házba költöztünk, megjelentek a kóbor macskák. Csúcs..
Megpróbáltuk elzavarni őket, és egyéb hasonlók. Aztán egyszer az egyik drágaság a padláson adott életet két kis gyönyörűségnek. Nem is kell mondanom, hogy ez mekkora öröm volt számunkra.
Egy idő után azt hittük, hogy eltűntek. Megérkezett a kutyusunk, aki nem macskapárti. Abban reménykedtünk, hogy a kiscicák anyukája elvitte őket egy biztonságosabb, kutyamentes övezetbe. Hát nem.
A felújítások miatt még maradt egy-két nem odaillő dolog az udvarunkon. Így elég feltűnő volt, amikor Garbo elkezdett ugatni az egyik kupac előtt. Nem igazán foglalkoztunk vele egészen addig, amíg nem láttam meg egy kis szőrös fejet közötte. Így jött a mentőakció. Mégsem célszerű odadobni a kutyánknak egy pár hetes cicát. Lefoglaltuk Garbot, aztán kezdődhetett a buli. Bemásztam a kiscicához, aki látszólag nem kívánta, hogy megmentsék. De mivel nem vállalok felelősséget egy esetleges támadásért, így muszáj volt kitoloncolni a drágát az udvarunkból. Szóval. Fújtatások közepette kiszedtük a szőrcsomóra hajazó cicát, és kiköltöztettük a "hétvégi telkünkre", mondván, ha kell az anyjának, akkor úgyis eljön érte.
Büszke vagyok magunkra. Nem gondoltam volna, hogy egyszer macskát fogunk menteni. De nem bírtam volna végignézni, hogyha bármi baja esik. Állatbarát vagyok. Viszont nem bírom a kóbor macskákat.
A mentésnek voltak következményei. Megígértem a családnak, hogy ha a macskát megmentettük, akkor ezentúl nem fogom a pókokat sem bántani, hiszen az is egy kicsi élet. Na igen... Nem túl barátságos ajánlat annak, aki retteg a pókoktól. De fogalmazzunk úgy, hogy megérte.