Truth...

"Az igazság az érzékszervek csatája. Az emberek csak azt veszik észre, amivel készen állnak szembenézni. Nem az számít, amire nézel, hanem az, amit látni akarsz." 

Képes vagy mindig nyitott szemmel járni? Képes vagy elfogadni az igazságot? Nem? Mert én nem. Megpróbálom mindig azt látni, amit szeretnék. Megpróbálom a saját igazamat bizonyítani. Felesleges? Lehet. Időpocsékolás? Előfordulhat.

Az utóbbi időben mindig megkapom, hogy nem veszem észre az emberek azon hibáit, amik miatt én szenvedek. Megpróbálom csak a jót látni bennük. Millió alkalommal égettem meg magam ez miatt. Olyan emberek okoztak csalódást, akikben feltétel nélkül bíztam. Ilyenkor egy kis részem belül mindig meghal. Elveszek. Szépen lassan elfelejtem meglátni a jó dolgokat. Már nem tudok elhinni olyanokat, amiket eddig elhittem. Már nem bízom olyan emberekben teljes mértékben, akik a legfontosabbak az életemben. Megpróbáltam mindig a lehető legjobb formámat hozni, megpróbáltam mindig elérni, hogy szeressenek. Hiszen erre próbál mindenki törekedni. Tökéletességre. Már nem megy. Hiszen senki nem lehet tökéletes. Mindenkinek vannak hibái. Mindenkinek más. Nekem ez: a feltétel nélküli hit, szeretet, kedvesség. Ha az ember sokszor elköveti ugyanazt a hibát, akkor egy idő után megáll egy pillanatra, és végiggondolja azokat. Megpróbál változtatni. Talán sikerül. De az is lehet, hogy nem. Nekem nem sikerült. És soha nem is fog. Ugyanaz a naiv lány leszek évek múlva is. Az, aki mindig megégeti magát, mert szeretni akar. Mert azt akarja, hogy szeressék. Feltétel nélkül. 

Sokáig tartottam magamban a gondjaimat. Talán most sem árulok el magamról mindent. De talán igazad van kedves Keserűmandulám. Talán tényleg csak azt kell elárulnod magadról, amiről úgy gondolod, hogy másoknak érdemes tudniuk. A semmiről. És ez a legrosszabb. Amikor valaki Rád néz, és Te csak mosolyogsz, mintha az égvilágon minden rendben lenne. De belül sikítasz, ordítasz. Belül zokogva ordít a szív, kívül mosolyra húzódik az ajak.

Ma zokogtam belül. Többször is. Így visszagondolva megszámolni sem tudom, hogy mennyiszer. Ohh.. És az utolsónál még nevettem is közben. Nevettem. De belül sikítottam. Fájdalmas. Kacagtam, amitől hangos volt az utca, ahogy a sötétben sétáltam haza. Vidáman kacagtam, de közben éreztem azt a kis szúrást. Ott belül. Elfintorodtam tőle, de a kacagásom nem hagyott alább.

Sikítok. Ordítok. Toporzékolok. SZERESSETEK! Legalább csak egy kicsit. Nem kell nagyon. Vagy csak tegyetek úgy, mintha szeretnétek. Csak érezzem. Egy egészen picit. Nem kérek sokat. Nem kérek teljesíthetetlent. 

Hát ez vagyok Én. Egy elcseszett, szeretetéhes lány. Egy lány, aki azt várja, hogy megkapja végre valakitől azt a szeretetet, amit Ő próbál meg adni másoknak....

Muszáj,hogy néha összetörjék a szívünket. Az összetört szív jó jel. Azt mutatja,hogy valamit legalább megpróbáltunk.